Beszélgetés Garam Katalin újságíró-műfordítóval
– A mű a te fordításod, de ha nem tudnám, hogy svédül íródott, azt is hihetném, hogy magyarul. Hogyan lehet ilyen jól megtanulni svédül?
– 1978-ban kerültem ki Svédországba feleségként, több, mint negyven éve beszélem a nyelvet. Az, hogy a fordítás jó lett, Veres Mária szerkesztő érdeme is, nemcsak az enyém.
– Hogyan kerültél kapcsolatba Ingrid Carlberggel?
– Egy korábbi fordításom kapcsán. Ingrid 2009-ben kezdett dolgozni a Wallenbergről szóló könyvön, nyilvánvaló volt, hogy szüksége lesz egy magyar munkatársra is, aki Budapesten levéltárakban és más helyeken is kutat számára. Remekül tudunk együtt dolgozni, valószínűleg sokat számít, hogy mindketten újságírók vagyunk, hasonló a gondolkodásmódunk.
– Mielőtt elkezdtél dolgozni a fordításon, mit tudtál Wallenbegről?
– Tudtam, hogy zsidómentő volt, hogy Pesten van egy Wallenberg utca, ennél sokkal többet nem, pedig a szüleim és nagyszüleim át is élték a háborút.
– Érdemes ma Wallenbergről könyvet írni? Kik fogják elolvasni?
– Öreg zsidók biztosan, aztán remélem odaadják a könyvet a gyerekeiknek és az unokáiknak. Mint jó tanár – ilyen képesítésem is van – azért akartam lefordítani a könyvet, hogy oktatási segédanyag is legyen belőle a gimnazistáknak. Még most is keresek Svédországban olyan mecénást, aki befektetne abba, hogy a könyv alapján készüljön el oktatási segédanyag a magyar gimnazistáknak, és ez jusson is el minden középiskolába. E célból megkerestem a Történelemtanárok Egyletét is. Svédországban felmérés készült arról, mit tudnak a fiatalok Hitlerről, a második világháborúról és Wallenbergről. Kiderült, hogy szinte semmit. Az akkori miniszterelnök, Göran Persson megbízott két írót, akik a témáról „És erről beszélj gyermekeiddel” címen könyvet írtak. Ezt a művet 1998-ban először százezer példányban nyomtatták ki, s valamennyi svéd család ingyen igényelheti a svéd államtól. Eddig összesen 1,5 millió címre küldték ki, szerény számítások szerint is a svéd lakosságnak legalább a fele találkozott már ezzel a könyvvel.
– Mi volt a legnagyobb kihívás a fordítás során számodra?
– Az, hogy közben ne involválódjak érzelmileg. Bevallom, volt egy-két olyan rész, amikor sírtam. Nagyon megérintett Staffan Söderblom figurája is: utáltam az elején a csinovnyik attitűdjét, amikor még németbarát volt. Sajnos, a svéd kormány a háború után jóvátehetetlen hibát követett el: egyszerűen el kellett volna hinniük, hogy a szovjetek hazudnak. Wallenberget ki lehetett volna cserélni. Ami Söderblomot illeti, a könyv végén megsajnáltam, hiszen élete végén teljesen összetört, magába roskadva azt motyogta rokonai elmondása szerint: Wallenberg, Wallenberg. Valójában ő volt az egyetlen, akinek megszólalt a lelkiismerete.
– Jól gondolom, hogy soha nem fogunk bizonyosságot tudni Wallenberg életének utolsó két évéről, a haláláról?
– A 7. számú fogoly továbbra is nyitott kérdés. Még az sem bizonyított, hogy valóban ő volt az. Több, mint hetven éve nem tudjuk, hogy mi történt, de azért az biztos, hogy a szovjet rendszer megölte őt. A hazugságok rendszere ma is érintetlen. De azért elképzelhető, hogy egyszer egy levéltár polcáról „leesik” egy irat.
– Wallenberg hős volt. Kellenek ma még hősök?
– Igen, kellenek. A szememben ilyen mondjuk Greta Thunberg is, a Fridays for Future szervezője. Érdekes, hogy őt is a svéd társadalom „termelte” ki.
(Megjelent a Népszavában)
