Karig Sára Emlékest elhangzott beszédei

2023 szeptember 1.

Az emlékülésen készült videofelvétel:
– rövidített változat: https://youtu.be/RSJTHTXBp3o
– teljes felvétel: https://youtu.be/JrE2sfvUeW4

Horváth-Lindberg Judit

Egy évvel ezelőtt magyar embermentőket kerestem az interneten a Raoul Wallenberg kiállításunk kiegészítő anyagaként.

Ekkor jelent meg Karig Sára neve, mely név ismerős volt. Tovább kerestem  a névre, mely elvezetett Nagy Gyöngyi nagyszerű előadásához Karig Sáráról. A You Tube video megtekintése után azonnal tudtam, hogy nagyobb megtiszteltetés nem érheti egyesületünket mint, hogy a Karig család beleegyezését adja, hogy egy Karig Sára – díjat alapíthassunk.

Egyesületünk elnöksége a megbeszélések után megkeresete a Karig családod, és íme egy év után meglapaítottuk a Karig Sára díjat a család egyetértésével és segítségével.

Nos, kinek szól a díj? Mint ahogy azt Sipos András egyesületünk elnöke is említette, olyan személynek, aki élete folyamán bizonyította, hogy nem lehet megvenni, megfenyegetni attól függetlenül, hogy milyen politikai érában él, hiszen ez az ami Karig Sarát is azzá a különleges személlyé tette aki volt, hogy emberi vállalása, egyenes gerince, meg nem alkuvó morális tartása minden politikai érában sérthetetlen volt. Ebben persze benne van még olyan civilkurázsi, amely nem egyszeri cselekedet, hanem egy emberöltőn keresztüli, minden szituációban meglévő emberi tartás.

Tehát a díj nem politikai ellenállásról szól, nem egy egyszeri kiállásról, hanem egy életen keresztüli vállalásról.

Meghirdettük a díjat és kaptunk is néhány jelölést. A döntés útja, hogy ki kapja meg a díjat a  következő: A Referencia csoport kapja a jelöléseket, – ajánlást bárki tehet –  a csoport megbeszéli a jelöltek megfelelőségét. Karig Zsuzsa, Karig Sára unokahúga vett részt a megbeszéléseken, mint a család  küldötte. Ezután a Referencia csoport ajánlása kerül a Raoul Wallenberg Emberség Háza Egyesület elnöksége elé, kiknek tagjai a megbeszélések után döntenek. Ezeken a megbeszéléseken is résztvett Karig Zsuzsa. Mint említettem, ebben az évben a döntés az, hogy nem adjuk ki a Karig sára díjat.

Viszont nagyon kérünk mindenkit, hogy nézzen körül, gondolkozzon el, ki lehet az a személy, akit jelölni tudna. Nem hiszem el, hogy ebben az országban csak néhány ember az, akinek tartása, tevékenysége hasonlítható Karig Sáráéra, egy emberére, akit nem lehet korrumpálni.

És vissza a név felismeréshez. Természetesen könyveimből, amiket Ő szerkesztett és amiket a 60-as években vásároltam Magyarországon. De… 1988-ban egy finn-svéd újságíró Karmela Belinki megkérdezett, hogy volna e lehetőségem és kedvem Budapestre menni vele, – tolmácsolni neki, – mert akar csinálni egy programsorozatot Raoul Wallenbergről a finn rádiónak (sajnos finnül). Boldogan, – mondtam. Valamire emlékeztem, hogy Újpesten is voltunk valakinél, akitől még kaptam is egy könyvet, melyet finnből fordítottak magyarra. Lehetett ez a személy Karig Sára? Nos, Karig Sára volt, erősítette meg Karmela Belinki, amikor felhívtam 35 év után Helsinkiben. Arra is emlékszem, hogy Ő a volt az a személy, akitől először hallottam arról, hogy Raoul Wallenberg másokat is mentett, nem csak zsidókat. Szociáldemokratákat is – többek között. Ez a történet még megírásra vár…

Azt is most hallottam Karmela Belinkitől, hogy Anyám nem nagyon örült annak, hogy én Raoul Wallenberg után kutogatok egy külföldi újságíróval 1988-ban. Gondolom Ő többet tudott mint én…

A Díj… A díj megformálásához képzőművészeket kértünk fel. Több nagyon szép ajánlatot kaptunk, de végül is Rejka Erika műve lett megvalósítva. A megformálás szépségén túl Ő fogalmazta meg szóban is: A díj szimbolizálja a gyémánt keménységét, mely jelképezi Karig Sára legbenső énjét, a mély humánumot és a kökemény meg nem alkuvást.  

Sipos András a Raoul Wallenberg Emberség Háza Egyesület elnökének beszéde a Karig Sára emlékülésen 

Raoul Wallenberg Emberség Háza Egyesület és Karig Sára ”találkozása” címmel

2023. szeptember 1.

Budapest. I. kerületi Önkormányzat épületében

Tisztelt Emlékezők!

Kedves Karig Család!

A Raoul Wallenberg Emberség Háza Egyesület elnöksége nevében megköszönöm, hogy sokan elfogadták meghívásunkat és részt vesznek a Karig Sára emlékülésen.

Külön hálánkat fejezzük ki a Karig családnak, mindenekelőtt Zsuzsának, aki azonnal felkarolta kezdeményezésünket és nagyon aktívan közreműködött a szervezésben.

Köszönetemet fejezem ki egyesületünk nevében a Budavári Önkormányzat Polgármesterének, V. Naszályi Mártának, a testületnek, Kun János képviselő úrnak és a Polgármesteri Hivatal munkatársainak, különösen Zombori Andreának, művelődési referensnek, hogy helyet adtak programunknak.

Mielőtt az előadás címében megfogalmazottakra választ adok, röviden bemutatom egyesületünket, amiben már benne lesz a válasz is, hogy miért tartjuk fontosnak megemlékezést tartani Karig Sáráról.

A Raoul Wallenberg Emberség Háza Egyesület, a megalakulása óta eltelt két év alatt, immár több olyan programot szervezett, amely szorosan kapcsolódik hitvallásunkhoz. A teljesség igénye nélkül említek meg néhány példát. Tavaly nyáron, egy bánki találkozó során beszélgettünk a hétköznapi emberségről. Ezt a programot most is megszervezzük Bánkon szeptember 9-én, jövő héten szombaton. Szívesen vesszük, hogy akit érdekel velünk tart és eljön Bánkra, ahol a gyermekjogokról fogunk eszmecserét folytatni és azt beszéljük meg, hogy Raoul Wallenberg példája hogyan kapcsolódik a gyermekjogokhoz. Részleteket a kiosztásra került szórólapon lehet megtudni.

Folytattuk egyik fiatal tagunk, Simon Szonja kezdeményezését és könyveket vittünk el az ország olyan településeire, ahol nagyon sok szegény sorban élő gyermek él. Ebben a munkában részt vett több, a tavalyi évben, Emberség-díjban részesülő fiatal.

Bekapcsolódtunk és segítettük – a Svéd nagykövetség közvetítésével − a Wallenberg Akadémia évekkel ezelőtti kezdeményezését a Fiatal Bátorság-díjat. Ismét közreműködtünk az Ungt Kurage-díjazottak kiválasztásában. Az Emberség-díjat 2022-ben hoztuk létre, mert az Ungt Kurage-díjra ajánlottak közül sok olyan fiatal volt, akik a bátorságuk mellett emberségről, szociális érzékenységről adtak bizonyságot a lehetőségeiken belül. Ebben az évben is eldöntöttük, hogy kik kapják meg az Emberség-díjat. Nehéz feladat volt, mert minden ajánlott nagyon hasznos és fontos tevékenységet végzett. Néhányan itt vannak közülük.

A  BMSzC Neumann János Informatikai Technikum kiemelt partnerként több programunknak is helyet biztosított. Köszönet érte Menyhárt Erika igazgatónőnek, akinek a támogatására mindig számíthatunk.

Tavaly ősszel a Neumannban   folytattunk eszmecserét, sok diák részvételével “Kik vagyunk?” címmel, a Kárpát medencében élő népről, a Magyarokról.

Ez év április 5-én szintén a Neumannban lezajlott egyesületünk első, kísérleti vitaversenye. A verseny célja egyrészt a vitakultúra fejlesztése, másrészt az egyesületünk értékrendjébe tartozó témák terjesztése a fiatalok között.

Bekapcsolódtunk  Svéd nagykövetség által középiskolák számára meghirdetett „Kocka” projektbe. A diákok egy 3x3m² kiállítási szobában (ez a kocka) mutatják be az ENSZ Emberi Jogi Chartájának valamelyik pontját.
A 2022-23 tanévben Neumannosok  dolgozták fel  az ENSZ Emberi Jogok nyilatkozatának 2.cikkelyét, amely kimondja, “A jelen nyilatkozatban kinyilvánított összes jogok és szabadságok fajra, színre, nemre, nyelvre, vallásra, politikai vagy más véleményre, nemzeti vagy társadalmi származásra, vagyonra, születésre vagy más körülményre vonatkozó mindennemű megkülönböztetés nélkül mindenkit megilletnek.”
Munkájuk olyan színvonalasra sikerült, hogy a szegedi Informatika Történeti Múzeum szeretné bemutatni

Képzést szerveztünk Raoul Wallenberg mytodráma címmel, melynek célja, hogy minél több fiatal és nem fiatal merje vállalni belső iránytűjét, megerősítse  egy  humanista társadalomban való részvételét és ha szükséges civil kurázsijával, a mindennapokban is ki tudja fejezni belső meggyőződését.

Létrehoztuk a Karig Sára-díjat, Karig Sára előtt tisztelegve, aki egyenes tartásával, életútjával, hősiességével példa a mai nemzedék számára. Erről vezetőtársam Horváth-Lindberg Judit fog részletesen beszélni.

Az egyesületünk mellett nem régen megalakítottuk a Referencia csoportnak nevezett grémiumot, melyben a magyar társadalom kiváló személyiségei segítik munkánkat.

2024-ben lesz Sztéhló Gábor halálának 50. évfordulója, aki nagyon sokat tett a gyermekekért a második világháború során és azt követően is. Ebből az alkalomból a Budapest, II. kerületi Önkormányzat, az Evangélikus Egyház és a Raoul Wallenberg Emberség Háza Egyesület közös szervezésben emlékezünk meg róla a következő évben.

Amikor Horváth-Lindberg Judittal elkezdtünk gondolkodni ennek az egyesületnek létrehozásán, hosszú időn keresztül úgy gondoltuk terveinket, szándékainkat legjobban a “Tolerancia Háza Egyesület” név fejezi ki. Sok embert megkerestünk és sok véleménycsere, vita után végül 15-n hoztuk létre az egyesületet és sok fejtörés után jutottunk el odáig, hogy a nevünk a Tolerancia Háza helyett Emberség Háza legyen. Egyesületünk létszáma időközben 30 főre emelkedett. Nagyon sokfélék vagyunk. Mégis a közös cél érdekében tudtunk együtt dolgozni. Azt reméljük, kezdeményezzük, hogy a jelenlévők is csatlakozzanak hozzánk. Az eddigiek azt bizonyították, tudunk és akarunk a továbbiakban is együtt dolgozni.

Mint említettem nekünk, a Raoul Wallenberg Emberség Háza Egyesület tagjainak, nagyon sok tervünk van. A leghőbb vágyunk, amiért az egyesületet megalakítottuk, hogy valóságosan és virtuálisan is létrehozzunk egy házat, az Emberség Házát. Ahol mindenkit szívesen fogadunk, helyet adunk szervezett és kötetlen beszélgetéseknek, kiállításokat tartunk, és még sorolhatnám, hogy mi mindent szeretnénk.

Végül, befejezésül, de nem utolsó sorban, amit csinálunk, vagy amit teszünk azt Raoul Wallenberg és a többi embermentő példáján tesszük. Ez motivál bennünket. Mi nem vagyunk olyan hősök, mint Wallenberg, vagy Karl Lutz, Perlaszka, vagy akár Karig Sára. Mi hétköznapi emberek vagyunk, akik tesszük a dolgunkat a mindennapokban. Ezen a ponton találkozik Karig Sára életútja és a Raoul Wallenberg Emberség Háza Egyesület. Nekünk hitvallásunkból adódóan kötelességünk Karig Sára áldozatkészségét, önfeláldozását a XXI. század emberének bemutatni, megismertetni. Az Ő példája sokat segíthet nekünk eligazodni napjaink nagyon bonyolult és összetett világában.

Tevékenységekről tájékozódhatnak a weblapunkon (www.wallenberghaz.hu), Facebook, illetve Wikipédia oldalunkon is.

Karig Luca személyes emlékei, valamint részlet  Karig Sáráról készülő könyvéből

A sodró víz félig elnyelte az acél láncokat, amik magukat megadva lógtak a mélybe – pedig pár éve még büszkén tartották az első budapesti Duna-hidat. A láncait levetett két monstrum kőpillér csupasz csonkként árválkodott most a vízben, a romos város közepén. Sári nem lehetett már ott a felújított híd átadóünnepségén.

– A kerületi listáról az említett személyt igenis ki kell húzni! – szúrja oda Sári az öltönyös férfinak, aki nemrég lépett be a második kerületi szavazóbizottság ajtaján.

– Tudja, magával ellentétben én azt gondolom – folytatja – hogy nem csak az fontos, hogy valaki hová megy, hanem igenis az is, hogy honnan jön! A háború alatt végzett tevékenysége miatt ez az illető nem lehet jogosult arra, hogy Magyarország jövőjéről érdemben véleményt formáljon és leadja a szavazatát! És ebben nem nyitok vitát! – Sári érdes hangja, és tekintete, amivel mélyen a férfi szemébe néz, hatalmas erővel töltik meg a teret, a törékeny, apró termete és alig harminc éves kora ellenére.

– Rendben, elvtársnő – sziszegi a férfi, miközben a szája alig mozdul. – Csak egyet mondok: Szibéria nincs ám olyan messze, úgyhogy vigyázzon magára! – megfordul, majd a linóleumpadlón tompán koppanó lépteivel elhagyja a termet. Teste minden porcikáját megfeszíti, hogy ezzel a kimért, mímelt eleganciával kendőzze a büszkeségében sértett, forrongó dühét.

Sári asztalán mindig szép rendben álltak a papírok, a témájuk szerint külön halmokba szedve. Elvárta a többi önkéntestől is a rendet, a fontos dokumentumokat pedig minden munkanap végén gondosan elzárták a páncélszekrénybe – itt tartották a kék cédulákat is. Ezekre azoknak a szavazóknak az adatait vitték fel, akik jelezték, hogy valamilyen okból egy másik szavazóhelyen fognak csak tudni szavazni. Miután kitöltötték a nevükre a cédulákat, központilag összegyűjtötték őket, majd kiosztották minden választónak, hogy a szavazás napján majd azzal adhassák le a szavazatukat, már az új szavazóhelyen. Sári először nem tulajdonított a céduláknak túl nagy jelentőséget. Aztán pár héttel az első találkozásuk után, újra megjelent az irodájában az öltönyös férfi.

– A kék cédulákért jöttem! Kérem adja át őket, most megyek a központba velük.

– Sajnálom, ezt nem tehetem meg – válaszolja határozottan Sári. – Nekem ezekkel el kell számolnom.

– Mégis kinek?

– Az igazságügy-miniszternek – mondja, miközben tovább rendezgeti az iratokat az asztalán. – Illetve az elöljáró már elment, és nála van a páncélszekrény másik kulcsa. Ketten tudjuk csak kinyitni.

– Elvtársnő! – a férfi erősen megnyomja az első szótagot, majd halkabban folytatja, próbálva visszafogni saját indulatait – Egy biztos, így vagy úgy, de meg fogja tanulni mi az az igazi munkásegység! – az első találkozóhoz hasonlóan, ingerülten, üres kézzel távozik.

–  Megéltem én már eleget ahhoz, hogy ne egy ilyen furmányos pártkatona mondja meg nekem, hogy mit hogyan kell csinálni – mormogja magában Sári. De sokáig visszhangzik még a fejében az öltönyös hangja, és hogy az egyre növekvő gyanúját tettekre váltsa, másnap reggel a választási irodával szembeni postahivatalba megy először, még munka előtt. A dolgozókat Sári jól ismerte, az előző télen együtt építette velük a Kossuth hidat. Elmagyarázta nekik az ötletét, ők pedig megvalósították. Így lett a körzet több tucatnyi szavazóhelyisége között azonnali, telefonos összeköttetés. A szavazás előtti utolsó kerületi bizottsági megbeszélésen Sári megkérte a szavazóbiztosokat, hogy azonnal értesítsék őt telefonon, ha valaki bárhol kék cédulával szavaz.

– A nevét, legyen szíves – szólítja meg Sári a szavazófülke előtti regisztrációs asztalnál ülve az első férfit, aki a választás napján kék cédulával szavaz. A férfi mögött, az övéhez hasonló sötétkék munkaruhába öltözött férfiak sora kígyózik, mind egyszerre érkeztek.

– Balogh Péter.

– És hova-hova ezen a szép napsütötte vasárnapon? – érdeklődik Sári, miközben felveszi a többi adatot a nyilvántartó lapra.

– Kirándulni jöttünk, ide a budai hegyekbe, ezért itt szavazunk.

A tucatnyi munkaruhás férfi mind leadja a szavazatát, egymás után. A cédulákon Sári nem talál semmi kivetnivalót, bár nincsen elég ideje közelről megvizsgálni őket .

Miután a munkások elhagyják a szavazóhelyiséget, megcsappan a forgalom. Sári, ezt kihasználva feláll a helyéről és tesz egy kis sétát a teremben. Az ablakhoz lép, amin keresztül még pont látja, amint elindul a teherautó, rajta a munkásokkal.

Körülbelül fél óra múlva csöng a telefon, a közeli Csalogány utcai szavazóhelyiségből, ahonnan Sárit keresik, hogy bediktálják neki a kék cédulával szavazók neveit.

– Jól hallom, Balogh Pétert mondott? – kérdez vissza éles hangon Sári.  Visszalapoz a nyilvántartó lapon, ceruzával megjelöli a nevet, majd sorra az összes további nevet is, amiket a vonal túloldaláról hall. Pár másodperc alatt grafit csík jelzi az összes náluk járt munkaruhást.

Szép kis kirándulás, mondhatom – gondolja magában, miután a sejtése beigazolódik: a munkások, a kék cédulákkal több helyen is szavaztak.

– Rendőr van ott? – kérdezi a másik szavazóbiztost a telefonon. – Akkor tessék kérem az illetőket letartóztatni, elvenni az irataikat és a kék cédulákat. – majd leteszi a telefont.

A szavazás végeztével harmadjára jelenik meg az öltönyös a szavazóirodában. Ekkorra a páncélszekrényben már egy külön kupacba gyűltek az elkobzott papírok.

– Elviszem a lefoglalt iratokat, azonnal adja át őket – kezdi határozottan a férfi.

– Egy fél órával előbb kellett volna, az elöljáró már hazament. Már ha egyáltalán odaadnánk magának, hogy elvigye.

– Mit képzel magáról?

– Mert milyen alapon?

– Most azonnal adja át őket. Ezekben a kérdésekben a belügyminisztérium dönt, ezek rendőrségi ügyek. Csak később kapcsolódik be az igazságügy-miniszter.

– Hát ezek olyan finomságok, amiket én nem tudok eldönteni, úgyhogy én most el is megyek alukálni. Viszontlátásra – nyugtázza a napot Sári, és otthagyja a férfit, akinek az egész testét átjárja egy apró rázkódás, az ökölbe szorult kezétől a halántékán lüktető érig.

  Gyenge szellő hozza be az őszt a választás másnapján a Víziváros szűk, meredek utcái közé. Ez hetek óta az első olyan hétfő, hogy Sári a kerületi szavazóbizottság helyett újra a British Council felé indul reggel a munkájába. Jegyzeteit gondosan behajtja disznóbőr táskája zsebébe, fejében pedig már az előadásának szövegét játssza, miközben kilép az ajtón a Ponty utca sűrű lépcsői közé.  A lendülettel teli szeptemberi friss levegőt két, fagyos arcú, ismeretlen férfi dermeszti meg odakint – egyforma fekete kalapban vannak és ballonkabátban. 

– Karig Sára? – lép előre az egyik.

– Igen, én vagyok.

– A gazdasági rendőrségtől vagyunk. Vallomástételre, tanúkihallgatásra kell jönnie. Ott áll a sarkon a kocsink, most velünk jön! –  a férfi erőteljesen megragadja Sári karját, majd beülteti a fekete posztóval elfüggönyzött, fekete autóba.

Sárit a középső ülésre ültetik, majd beszáll mellé jobbról és balról a két egyenkalapos. Fojtó az autóban a levegő, a függönyök miatt pedig szinte teljes a sötétség. Pár másodperc telik el, mire Sári szeme megtalálja a kontúrokat – előttük a sofőr mellett még egy férfi ül, mögöttük pedig további kettő. A hat férfi között a helyét keresve fészkelődik, a szűkös középső ülésen. Az arcbőrén érzi a fülledt leheletüket. Akkor hagyja abba a mozgolódást, amikor megérzi a csípőjéhez feszülő géppisztolyokat. 

– Minden szökési kísérletre parancsunk van, hogy lőjünk – mondja gépiesen, mozdulatlanul, előre tekintő arccal a jobb oldali férfi hang.

Na ennyit arról, hogy a gazdasági rendőrségre visznek tanúskodni. Szép kis davajgitárok. – gondolja magában Sári, miközben még egyszer óvatosan megpróbálja elrendezni a lábait a fegyverek mellett.

– Fölösleges mozdulatokat se tegyen! – folytatja a balra ülő kalapos.

– Mi van, ilyen idegesek? – kérdezi Sári, fejét először egyik, majd másik irányba fordítva.

– Beszélni sem kell! Nekünk nincsen magával semmi megbeszélnivalónk! – mondja erélyesen a jobb kalapos, tekintetét továbbra is az előtte lévő ülés háttámláján tartva.

Sári a kanyarokból próbálja kitalálni, hogy merre mennek. A Ponty utcából a Szalag utcán le a Corvin térre, ki a Fő utcára, majd át a Kossuth hídon. Átérve a Duna fölött, lassanként elveszti képzeletében a térképet.

PETRŐCZI ÉVA EMLÉKEZÉSE – LÁNYI PÁL FÖLOLVASÁSÁBAN

Tisztelt emlékezők!

DR. PETRŐCZI Éva helyett vállaltam egy nehéz, ám nagyon megtisztelő feladatot – nem tud a torok- és hangszálgyulladás miatt beszélni – de írt régebben és most emlékező verseket, melyek közé beiktatta KARIG Sára sokáig szamizdatban maradt súlyos tanúságtételét. Végezetül pedig személyes kapcsolatának több stációjára emlékező sorait olvasom föl a magam Sárával történt egyszeri döbbenetes találkozásáról is szólva.

_________________________________________________________________

Petrőczi Éva: Az ukrán Szapphó

                                                           „Se sorsom, se szabadságom nincs nekem;

                                                           Reményem maradt meg, remény, mindenem:

                                                           Hogy megtérek Ukrajna földjére még,

                                                           Hogy meglátom Ukrajna földjét, egét –

                                                           ………………………………………………..

                                                           Még egyszer a Dnyipro kék hulláma int,

                                                           Akkor meghalok tán, vagy élek megint!”

(Leszja Ukrajinka: Remény, Képes Géza fordítása)

Kilenc éves volt

az ukrán Szapphó,

Leszja Ukrajinka,

polgári nevén akkor

még Larysza Koszacs,

amikor Szibériába

száműzött nagynénje

vigaszául a „Remény”-t

papírra vetette.

Kancsuka-csattanással,

de furcsamód mégis úgy,

mint egy símogató ének,

ér el hozzánk a gondolat,

hogy ez a törékeny,

zsenge korától

súlyos betegségek

markában vergődő,

szőke, kékszemű lánygyerek

a mai menekültek seregének

micsoda útravalót hagyott.

Vándorló övéi fölött

minden szava

angyalszárnyként lobog.

Karig Sára: Hatvanegy napja

Hatvanegy napja tart immár

a pillanatnyi borzalom.

Vért kellene inni már,

mert szomjazom.

Mert vért kíván, ha híg a vér –

így mondják zürjén pásztorok.

És most az emlék visszatér:

a tűz lobog,

a rén keskeny ketrecben áll,

nyakán a bélből font kötél,

a rén kegyes halálra vár,

feszül az ér,

szemében kusza rettegés,

kimondhatatlan borzalom,

lazul a húr, enged a kéz,

nincs oltalom!

Egyetlen mély lélegzetet!

És újra megfeszül a húr,

de feladni az életet

meg nem tanul

a szív, a remegő ideg.

Nem így, nem ez a jó halál!

A medve egyszer öli meg

ha rátalál

s a farkas egyszer tépi szét,

az embernél nincs irgalom,

hétszer emeli rád kezét

a fájdalom

hétszer enged hétszer lazul

és hétszer éled a remény

és hétszer halni így tanul

a szív, szegény!

Hétszer halnak a szarvasok,

s a rémülettől híg a vér!

Kit széttépnek a farkasok,

akit elér

a jó halál, az egyszeri,

vére megalvad hirtelen.

A kínzás mindig emberi!

Nincs kegyelem!

A zürjén a tundrán lakik,

s medvékkel küzd az életért,

hígan issza, ha szomjazik,

a vért, a vért.

Hatvanegy napja tart ma már

a borzalom, az emberi:

számodra nincsen jó halál,

az egyszeri.

Petrőczi Éva: Egy délután a Ponty utcában

Sárának

„Hétszer halnak a szarvasok,

s a rémülettől híg a vér.”

(Karig Sára: Hatvanegy napja)

A tartós rémülettel

váltakozó remény

jobban megrázta

a hatvanegy napi

szívós gyötréssel

higított vérű,

nyomorult réneket,

mint a vérszínű,

didergető naplemente látványa

a távoli Vorkuta egén

a nehezen gyógyuló

sebekkel hímezett bőrű,

vacogó foglyokat.

Pontosan emlékszem, én

mindössze tizenkilenc éves,

Pestet és Budát épp csak

kóstolgató pécsi lánygyerek

(s akkor is, most is

rendíthetetlen szarvasbarát!)

védigsírtam ezt a szamizdat-versedet.

De aztán úgy vígasztaltál,

mintha nem nálad először

tanyázó firkászpalánta-vendég ,

hanem a gyermeked lennék.

Mesébe illő tisztított dió,

forró tea, s vajas-mézes kalács

apasztotta el egy időre

kitartó könnyeimet.

Honnan tudhattuk

volna akkor,

egy egykori rab,

s egy rab árvája,

már sokat tudón

is tudatlanul,

hogy a „hétszer enged,

hétszer lazul”

lesz majd itt,

mifelénk is az úr,

s hogy lesz idő,

amikor egyre több

elmében gyökeret ver ,

mint szörnyűséges látomás,

vagy dehogy látomás, gyakorlat:

a medve és a farkas villámgyors,

irgalmas halálosztó módszere helyett,

a lassú kivéreztetés,

a zürjén kínzatás.

Petrőczi Éva emlékei

Leszja Ukrajinka költészetével egy apai ágon evangélikus családi hátterű műfordító, az Európa Kiadó főszerkesztője, „irodalmi anyám”, a Világ Igazainak egyike, Karig Sára ismertett meg, 1971-ben, pályakezdésem elején. Az, hogy Sárát megismerhettem, anyámnak, dr. Nemerey Évának köszönhető. Ugyanis Baján a negyvenes évek elején barátságot kötött az „őshonosonak” számító Karig, s a városba 1941-ben érkezhett Nemerey család. Egy-két évvel első publikációm, helikoni aranyérmem és pécsi irodalmi rádiózásaim után anyu elküldte néhány versemet Sárának. 1970 tavaszán kereshettem fel először, s a Rá oly jellemző teljes sebességgel bedobott az irodalmi élet mélyvizébe. Ő vitt el Radnótiné Fanni nénihez, Szerb Antal özvegyéhez és Károlyi Katinkához is.Továbbá az ÉS-től az Új Írásig számos laphoz és könyvkiadóhoz. Az Irodalmi Alap ugyancsak az ő javaslatára vett fel, még elsőéves bölcsész koromban.  Egy ideig szinte második otthonom volt Ponty utcai lakása, meg az Európa, ahol állandó külső lektorként dolgoztam, egyetemi éveimben. Többek között Sára egyik szakterületén voltam „kisinas”, angolra fordított afrikai és japán könyvek értékelése, ismertetése, fordításra javaslása. vagy elutasítása volt a feladatom, angol és spanyol novellák fordítása, s néhány spanyolos lektorálás mellett.

                        Életem legmeghatározóbb poétikai kézikönyvét is tőle kaptam, amely mindmáig valóságos „breviáriumom”. 19. születésnapomra küldte el  nekem Pécsre Marina Cvetajeva „Fogoly lélek” című esszékötetét, Rab Zsuzsa fordításában. S amíg élek, nem felejtem el azt a délutánt, amikor akkor még „titkos” vorkutai verseiből olvasott fel nekem, egy korai szovjetellenes összeesküvés másodrendű vádlottja gyermekének. Most, az ugyancsak hozzá fűződő Leszja Ukrajinka élmény felidézése s e néhány sor után következzék ez a megrendítő „szarvassirató”, amelyről alig két hete írtam parafrázist. Természetesen a szakmai szemponmtbok mellett nem felejtem el, Sára hogyan segített nekem „belakni” a számára otthonos Szegedet. neki köszönhettem azt is, hogy összehozott baráti köre egyik tagjával, későbbi tanszékvezetőmmel , s első „doktorannyámmal”, azaz kisdoktori témavezetőmmel, a kiváló , s hozzá sok szempontból hasonlító Kretzoi Sárival, a jeles amerikanistával és műfordítóval, akinek puritanizmuskutatóként is sokat köszönhetek. S egy „szögedi” egyetemi barátnőt, unokahúgát, Karig Zsuzsit. akit ezúttal is szeretettel köszöntök.

                        Végül: bár soha nem voltam édesszájú, mindig hűségesen elkísértem az Európához közeli kis maszek cukiba, ahová minden hivatalos megbeszélésünk után meghívott. Azok az édességek a lelkemet táplálták. Sára, mindent köszönök, s igyekszem úgy dolgozni, úgy élni a huszonegyedik században is, hogy nemes lelkedre, kristálytiszta, okos agyadra ne hozzak szégyent! Soha nem múló, hálás szeretettel. Évád

_______________________________________________________

Kedves egybegyűltek!

            Nem könnyű ezekhez a nagy súlyokhoz kapcsolódnom, mindazonáltal egyetemista koromból, fél évszázadnál jóval régebbről fölidézném egyszeri találkozásomat KARIG Sárával. A BAUHAUS-ban tanult nagynéném, KÁRÁSZ Judit fotóművész szegedi diákkorában volt (és maradt a nagy kataklizmák után később is) közeli barátnője KARIG Sárának. 1932-35 között a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumához kapcsolódtak – tehát közel álltak RADNÓTI Miklóshoz is. (Ugyanennek a szellemi körnek tagja volt KUN János édesapja, KUN Miklós, aki orvostanhallgató volt ezekben az években,) KÁRÁSZ Judit akkor a MŰVKOLL falukutató mozgalmához csatlakozóan szociofotókon dokumentálta a parasztság és a kubikosok nehéz sorsát. Viszont az 50-es és 60-as években nem volt módja ebbéli tehetségét kamatoztatni, az Iparművészeti Múzeum tárgyfotósaként dolgozott.

            A kiállításközi – kevésbé zsúfolt – időkben állandóak voltak fotólaborjában a teadélelőttök, kollégákkal, barátokkal történő hosszú beszélgetések. Egy ilyenre csöppentem be 20 évesen és ott ragadtam, mert véletlenül épp KARIG Sára toppant be, majd SZÁNTÓ Piroska is csatlakozott a múzeumi fiatalabb kollégákból álló beszélgetőkörhöz. Sára vitte szót, mindenki döbbenetére mesélt a sarkkörön túl lehúzott hat és fél évének gyötrelmeiről, a vorkutai gulág borzalmairól.

            Izgalmas színt adott az eseménynek, hogy egy meggyőződéses szociáldemokrata költő és egy illegális kommunista múltú festőművész beszélgethetett, aki utóbbinak a férje, VAS István költő Sára munkatársa volt az Európa Kiadóban.

                                                                   * * *

            A tolmácsoló zárlataként megemlíteném, hogy PETRŐCZI Éva KÁRÁSZ Judit művészetének is nagy tisztelője, versekben és kiállításainak ismertetésében szenvedélyes bemutatója nehéz életű nagynéném jelentős, de kevésbé elismert tevékenységének. 

Kun János

Arany János

„Nem mese az gyermek,” – így feddi az apja,
Rátekint a vándor és tovább folytatja:
Néma kegyelettel függenek a szaván

1999. februárjában búcsúztunk el Karig Sárától, aki századunk sok viharát cselekedve élte át, életével példát mutatva mindazoknak, akik még fogékonyak az érzelmeken alapuló emberi
értékekre, emberségre.
Karig Sára nem érte meg a következő évszázadot – de az már nem is az ő százada lenne – az övé a XX. volt.

Karig Sára


1914-ben született Baján. Tizenkét éves korában Németországban találjuk, Neuhaus-am-Inn-ben, az Angolkisasszonyok zárdájában, ahol elsajátítja a német és az angol nyelvet. A szegedi Árpádházi Szent Erzsébet Gimnázium után a Ferenc József Egyetem magyar-német szakát kezdte meg, melyet ugyan nem fejezett be, de egyetemi élményei meghatározóak voltak szinte egész életében. Elég ha csak Radnóti Miklós vagy Szent-Györgyi Albert nevét említjük az akkori szegedi egyetemi közéletből.

Csaknem négyéves angliai tartózkodás után, 1937-ben tért haza, belecsöppenve a hazai politikai életbe, megismerkedve a magyarországi szociáldemokráciával. 1944 tavaszától a Svéd Vöröskereszt gyermekosztályán dolgozott. Nemcsak számos zsidó származású
gyermek köszönhette neki életben maradását (ezért 1994-ben megkapta a Yad Vasém emlékplakettet), hanem magyar katonaszökevényeket bújtatott, és angol hadifoglyokat mentett a világháború alatt. Az angol hadifoglyok megmentéséért Anglia felajánlotta neki az angol állampolgárságot, de Karig Sára nem fogadta el.

Az 1947- es választásokon választási biztos volt a II. számú szavazókörzetben, s mint felelős, még aznap jelentette a választási csalást a kék cédulákkal. A másnap már a Gorkij
fasorban találta, a kémelhárítás kezei között. Kálváriája igen hosszú volt: Pestről Baden-bei-Wien-be került, ahol kimondták a száműzetését, majd hosszú hónapokig várakozott  Neukirchenben a gyűjtőfogházban, majd Lembergben a gyűjtőtáborban. Az utazás vége Vorkuta, Szibéria egyik legeldugottabb bányavidéke volt, ahol több, mint 6 évet töltött.

Szibériában tanult meg oroszul és ukránul. Itt írta verseit, melyeket „Sarkövezet” címmel 1995-ben jelentettek meg barátai és tisztelői. Vorkuta volt az a hely, ahol a kegyetlen körülmények; a fagy, az éhezés, a munka – és a legnagyobb ellenség, a bizonytalanság közepette mutatkozott meg kinek-kinek embersége, helytállása. A hosszú évek alatt mindenkiről kiderült, ki is valójában. Karig Sára ember maradt.

1954-ben térhetett haza. Az Új Magyar Könyvkiadónál kapott állást, megtanult bolgár nyelven, fordító lett. 1956-tól főszerkesztő lett az Európa Könyvkiadónál. A következő
évtizedekben számos kitüntetést, díjat és emlékérmet kapott mind munkásságáért, mind közéleti tevékenységéért. Fontos eseménye volt életének az, hogy megismerkedett Károlyi
Mihálynéval, s életre szóló barátságuknak köszönhetően közösen munkálkodtak tovább a Károlyi hagyaték gondozásában.

Dr. Bognár Zalán előadása

Dr. Bognár Zalán Magyarország háború utáni helyzetéről, a ‘47-es választásokról, a Szovjetunióba elhurcolt magyarországi politikai foglyokról, valamint a Gulag táborokról tartott rendkívül érdekfeszítő és informatív előadást.
„Ez a háború elüt a múlt háborúitól: most az elfoglalt területekre ki-ki rákényszeríti a maga társadalmi rendszerét. Mindenki a maga rendszerének szerez érvényt, amennyiben hadserege képes erre. Másképp ez nem volna A VALÓSÁG lehetséges.” Sztálin mondta Milován Gyilásznak, a jugoszláv kormányküldöttség egyik tagjának 1945 áprilisában Moszkvában. S valóban, a szovjet birodalom a második világháború végétől már nem a Szovjetunió politikai határáig, hanem a Vörös Hadsereg által elfoglalt területek határáig bővült. Ennek egyenes következménye volt Magyarországon, hogy a szovjet segítséggel hatalomra kerülő kommunista vezetők nem úgy viselkedtek, mint nemzetük vezetői, hanem mint Moszkva helytartói.
„A nácik üldözöttjei számára, az orosz egyféle felszabadulást is hozott, menekülést a náci terror elől. De szabadságot nem hozhatott, mert az nekik sem volt.” (Márai Sándor)
Karig Sára a szociáldemokrata párt tagjaként részese volt az 1947-es választási csalások nyilvánosságra kerülésének; Kiss Szaléz gyöngyösi szerzetes tanárt pedig demokráciaellenes összeesküvés vádjával több mint 50 diákjával együtt tartóztattak le. Őt és három diákját halálra, a többieket pedig 7-10 évig terjedő szovjetunióbeli kényszermunkatáborra – ahogy akkoriban mondták, átnevelőtáborban letöltendő szabadságvesztésre – ítélték. (Akik túlélték a poklok poklát, azokat 1988-ig megfigyelték.)

Pályázati kiírás diákok számára:
SZTEHLO GÁBOR ÖRÖKSÉGÉNEK ÚJRAGONDOLÁSA – a Z generáció és a Gaudiopolis
A pályázat teljes szövege
==============
Kérjük
személyi jövedelem
adója
1 %-ával
támogassa a
Raoul Wallenberg
Emberség Háza Egyesületet!
Adószám:
19310840-1-41
bővebben

A hónap idézete:
"A csend a kínzót ösztönzi, soha nem a megkínzottat”
- Elie Wiesel

X