1912. augusztus 4-én Stockholmban világra jött egy kisbaba, Raoul Oscar Wallenberg. Édesapja az ő születése előtt három hónappal gyomorrákban elhunyt. Raoulnak egész életében hiányzott az apa, aki – ha életben marad, valószínűleg a nagyhatalmú Wallenberg család vagyonát kormányozta volna, a félárva Raoul viszont mindig is a rokonság szélén maradt, sosem fogadták be egészen.
Apja annyit hagyományozott születendő fiára, hogy szeretné, ha egyszerű és jó ember válna majd belőle. A kisgyermeket erős édesanyja és – a távolból – apai nagyapja, Gustaf Wallenberg nevelte, aki diplomataként külföldön élt, de nagy figyelmet szentelt unokájának. Széles látókörű, nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező embert akart faragni, olyat, aki után majd kapkodni fog a svéd üzleti élet elitje. A neveltetés részben sikerült, mert Raoul megfelelt a feladatnak: iskolai szünetekben Angliában, Franciaországban és Németországban tanult nyelveket, Amerikában szerzett építész diplomát, gyakornokoskodott Dél-Afrikában és Palesztinában. Ám sajnos a nagyapa is meghalt, mielőtt bevezette volna Raoult az üzleti körökbe, a Wallenberg család pedig nem sietett segíteni.
Többéves sikertelen próbálkozás után Raoul Wallenberg végül állást kapott egy külkereskedelmi cégnél, a Közép-európai Részvénytársaságnál. Itt egy magyar üzletemberrel, Lauer Kálmánnal közösen kereskedett több európai állammal, egyebek között Magyarországgal is. Wallenberg 1942 februárjában járt először Magyarországon, és elkezdte kiépíteni kapcsolati hálózatát, amelyet a későbbiekben többször is fel tudott használni. A háborús évek alatt a stockholmi polgári védelemben kiképzőként hasznosította katonai tudását, az itt szerzett fizikai erőnlétből és tapasztalatokból élete végéig profitált.
Nemzetközi neveltetése hozzájárult ahhoz, hogy nem látott – és nem tett –különbséget ember és ember között. Svédországban a háború előtti években, majd a háború elején is, rejtett és kevésbé rejtett antiszemitizmus uralkodott, nem akarták az országba beengedni az üldözött német zsidókat. Ezzel szemben Raoul Wallenberg minden üzleti próbálkozásában német zsidó partnerekkel dolgozott. Időnként szinte ”kérkedett” saját zsidóságával is, félzsidónak, negyed-zsidónak vallotta magát, holott a valóságban – anyai ágról – egy-tizenhatodnyi zsidó vér csörgedezett az ereiben.
1944. március 19-én, a német megszállást követően Adolf Eichmann és pár száz embere azt a feladatot kapta, hogy zsidótlanítsa Magyarországot. Ezt természetesen nem tudták volna megvalósítani a magyar hatóságok aktív közreműködése nélkül. A hatalmas logisztikai feladatot rekordgyorsasággal hajtották végre, és mire a világ felébredt, mindössze 58 nap alatt(!) 450 000 vidéki zsidót, és nem tudni mennyi cigányt, küldtek haláltáborokba.
Az Egyesült Államokban megalapított War Refugee Board (WRB) körlevelet juttatott el az európai semleges államokhoz, melyben hozzájárulásukat kérte ahhoz, hogy valakit Budapestre küldjenek, azzal a feladattal, hogy a megmaradt budapesti zsidóságból minél több embert megmentsen. Nem sok követség maradt akkorra Budapesten. Tiltakozásul a magyar politika miatt, a legtöbben bezárták a képviseleteket. Mindössze hat állam tartott fenn hivatalos követséget: Portugália, Spanyolország, Svájc, Svédország, Törökország, valamint a Vatikán. Egyetlen egy válaszolt pozitívan: Svédország. (A későbbiekben, a nyilas rémuralom alatt, valamennyien segítettek az embermentésben, mint például – a teljesség igénye – nélkül Carl Lutz, Angelo Rotta és Giorgio Perlasca.)
Elkezdték keresni a megfelelő embert. Stockholmban az amerikai követség ugyanabban az épületben tartotta fenn irodáit, mint amelyikben a Középeurópai Részvénytársaság székelt, és egy alkalommal a WRB képviselője együtt utazott a liftben Lauer Kálmánnal. A véletlen találkozás eredménye az lett, hogy Raoul Wallenberget kérték fel a feladatra, ő pedig elvállalta a missziót. A rendkívüli helyzet rendkívüli megoldást igényelt – az amerikaiak pénzén és a svéd külügyminisztérium diplomata útlevelével indult útnak az építész, libakereskedő és botcsinálta külügyér, hogy Budapesten segítsen a bajbajutottakon.
A budapesti svéd követség alkalmazottainak többsége örült az új munkaerőnek, mert már nem bírtak a követség előtt nap mint nap sorban álló tömeggel, a menlevél-kérelmek adminisztrálásával, amelyet Per Anger, az első titkár – és véletlenül Raoul Wallenberg jó ismerőse – nem sokkal korábban kezdeményezett.
Raoul Wallenberg 1944. július 9-én érkezett Budapestre. Ettől fogva naptára sűrűn tele lett találkozókkal és intéznivalókkal. Svéd alapossággal látott neki egy szervezet – a ”humanitárius részleg”– felállításának, amelyben az alkalmazottak többsége maga is svéd menlevéllel rendelkező zsidó volt. A követséget megrohamozó, kétségbeesett embereket egyenként regisztrálták, dokumentálták és kivizsgálták, valóban rendelkeznek-e svéd kapcsolatokkal. A háromszoros ellenőrzés után egy bizottság döntött a kérelem elfogadásáról vagy elutasításáról. Ezek után Raoul Wallenberg még egyszer ellenőrzött mindent, majd bevitte a menleveleket aláírásra Ivan Danielsson nagykövetnek.
”Akik Raoul közelében mozogtak, azok számára nyilvánvaló volt, hogy valami történt vele a Hegyeshalom felé vezető úton. Az a Raoul Wallenberg, aki onnan visszajött, nem ugyanaz volt, mint korábban, jegyezték meg a munkatársak. Egy eddig nem látott, sötét hangulat uralkodott rajta, amit csak mélyített a nyilasok támadása a védett házakban lakók ellen.
November végéig Forgács Vilmos és Wohl Hugó akkurátusan követték az utasításokat és az ellenőrző rutinokat a Schutzpassok kezelésében. Forgács Gábor elmesélte, hogy édesapja és Wohl ekkoriban rendszerint egy halom menlevél-dokumentum mögött ültek, amire igent vagy nemet kellett mondaniuk. Egyszer csak Wallenberg bejött a szobába, és megkérte őket, hogy ezt hagyják abba. Azt mondta: «Ha valaki képes eddig az ajtóig eljutni, és egy menlevélkérvényt beadni, annak a válasz mostantól mindig igen.»” (Részlet Ingrid Carlberg: Itt egy szoba, és rád vár – Raoul Wallenberg története című, magyarul 2020-ban megjelent könyvéből.)
Nyáron és az ősz elején a menlevelek adminisztrálása volt a humanitárius részleg fő tevékenysége. A nyilas hatalomátvételt követően világosság vált, hogy a védett házakba költözött zsidók ellátása lett az egyre fontosabb feladat: harminc házat kellett fenntartani és tízezer ember éhségét enyhíteni. Minden háznak volt egy parancsnoka, az ő feladata volt a villanyszereléstől a kitört ablakok beüvegezéséig az ügyek intézése, ezen kívül naponta kétszer jelentett a központnak, Élelmiszerraktárakat kellett felállítani, közös konyhát, kórházat, amelyik még az ostrom alatt is működött. Két kivétellel a jelenlegi XIII. kerületben volt az összes svéd ház. A házak címei: Pozsonyi út 1., 3., 4., 5., 7., 10.,12., 15–17. és 23. Katona József utca 10/A., 14., 21., 23/A., 24. és 31. Tátra utca 4., 5/A., 5/C., 6. és 12/A. Pannónia utca 8., 15., 17/A., 17/B., 36., valamint Légrády Károly utca 39. és 48/B. Korábban is volt a svédeknek egy házuk Pesten, a Jókai utca 1., amit szintén jóváhagytak védett házként, ugyanúgy, mint a szociális hivatal épületét az Arany János utca 16.-ban.
A háború végére Raoul Wallenberg egy 350 fős csapatot mozgatott, amelynek felépítése olyan volt, mint egy olajozottan működő vállalaté. Jelentései, amelyeket a pénzek felhasználásáról küldött a svéd külügyminisztériumnak, a legszigorúbb ellenőrzést is kiállták volna, aprólékosan felsorolva a liszt, rizs, konzerv és mindenfajta egyéb élelmiszer, mennyiségeit, beszerzési árait.
Eichmann pribékjei és a nyilasok vadásztak Wallenbergre, ezért állandóan váltogatta azokat a helyeket, ahol éjszakáit töltötte. A vállán egy katonai hátizsák lógott, a svéd polgári védelemben tanultak alapján megtöltve a túléléshez szükséges eszközökkel és ennivalókkal. Mindazt, amit előző életében tanult és kipróbált, felhasználta Budapesten a küldetése – hogy minél több embert megmentsen – érdekében.
A barbarizmus legsötétebb idejében, amikor mindenki megpróbálta meghúzni magát, és túlélni a szörnyűségeket, Raoul Wallenberg egy terven dolgozott, a háború utáni újjáépítés tervén. Elképzelése szerint ehhez pénzre volt szükség, amelyet kedvezményes, visszafizetendő kölcsönként kapnának az újrakezdők, egyfajta támogatásként. (Érdekes, hogy meglehetősen sok közös vonást mutatott ez a terv az évekkel később, Európának nyújtott amerikai Marshall tervvel). A ”Wallenberg-intézet mentés és újjáépítés céljából” elnevezésű tervet akarta bemutatni Malinovszkij marsallnak, ezért kereste fel Raoul Wallenberg – önszántából – a szovjet csapatokat. 1945. január 17-én látták utoljára Budapesten, akkor – szovjet katonák kíséretében – hűséges sofőrjével, Langfelder Vilmossal, autóján elindult Debrecenbe. De valójában Moszkvában, a Lubjanka börtönben kötöttek ki, további sorsáról az életben maradt és kiszabadult fogolytársak elbeszéléséből tudunk egészen 1947. július 17-éig. Arra a napra datálódik egy kézzel írt halotti jelentés Raoul Wallenbergről, ez az egyetlen bizonyíték, amelyet sok évi hazugság és hallgatás után a szovjet vezetés nyilvánosságra hozott. Sem a Wallenberg-kutatók, sem a család nem tartja ezt igaznak, annál is inkább, mert furcsa kihallgatások, jegyzőkönyvtörlések történtek a következő napokban egy titokzatos 7-es számú fogoly körül, akinek a személyazonossága ma sem tisztázott. Sokan meg vannak győződve arról, hogy a 7-es számú fogoly Raoul Wallenberg volt, aki nem halt meg július 17-én. De hogy meddig élt, arról még ma sincsenek nyilvános adatok. Halálának körülményei ma sem tisztázottak, bár testvéreinek gyerekei időről időre megpróbálják az orosz államtól, akárcsak betekintésre, megkapni az eredeti dokumentumokat. Ezt a kérést az orosz bíróságok eddig elutasították.
A hidegháborús években az amerikai elhárítás, a CIA, úgy próbált borsot törni a szovjetek orra alá, hogy hamis tanúkat mutattak fel a világ előtt, amelyek mind azt állították, hogy különböző börtönökben találkoztak Raoul Wallenberggel még az 1960-as, sőt, az 1970-es években is. Ezeknek a lépéseknek hatására végre megmozdult a svéd diplomácia is, amelyik eddig szégyenteljes semlegességet mutatott azzal a ténnyel szemben, hogy egy érvényes diplomata útlevéllel rendelkező állampolgárukat nem követelték ki a szovjet hatóságoktól, ellentétben pl. a svájciakkal, akik sikeresen visszakapták két diplomatájukat.
A glasznoszty idején orosz-svéd vizsgálóbizottság alakult, sok érdekes információ látott napvilágot, de mielőtt átvilágították volna a KGB archívumát, kialudtak a világosság fényei.
”Azt mondja a Talmud, a zsidó vallási és jogi könyvgyűjtemény, hogy «aki megment egy életet, egy egész világot ment meg». Raoul Wallenberg sok-sokezer ember életét mentette 1944-ben Budapesten, és a világban szinte alig van olyan hely, ahol ne lehetne ezeknek leszármazottaival találkozni, immáron a negyedik-ötödik generáció, akik mind, egytől egyig a svéd diplomatának köszönhetik, hogy élnek.
Raoul Wallenberget és a II. Világháború alatt végrehajtott tetteit ma is emlegeti a világ. Közel nyolcvan év telt el, de Raoul Wallenberg öröksége ma fontosabb, mint valaha. Ennek leglényegesebb eleme pedig az ő befogadó szemléletmódja. Példája azt tanítja nekünk, hogy ne törődjünk bele soha olyan kísérletbe, amely társadalmaink megosztására törekszik. Azt tanítja nekünk, hogy soha ne adjuk meg magunkat semmiféle gonosz kampánynak, amelynek célja, hogy növelje a társadalmi csoportok közötti szakadékot.
Hogy mindig utasítsuk vissza a „mi” és az ”ők” közti megkülönböztetést.”
(Részlet Ingrid Carlberg: Itt egy szoba és rád vár – Raoul Wallenberg történte című könyvéről Garam Katalin és Veres Mária által írt ismertető cikkéből, Remény – Zsidó társadalmi, közéleti és kulturális folyóirat, 21. évfolyam 1. szám)
