Tapasztalatból tudjuk, hogy a mai fiatalok a „civil kurázsi” fogalmát többnyire nem ismerik. Az  „emberség” fogalmát értik, de nem használják, a „társadalmi felelősség” pedig mintha nem rájuk tartozna. Ezért közös gondolkodásra hívtuk az alábbi hat középiskola diákjait:

  • BMSZC Neumann János Informatikai Technikum, Budapest,
  • Deák Ferenc Gimnázium, Szeged,
  • Eötvös József Gimnázium, Budapest,
  • Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium, Nyíregyháza,
  • Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium, Szabadka (Szerbia) 
  • Türr István Gimnázium és Kollégium, Pápa.

Az iskolák három fős csapatai készítettek prezentációkat, videókat, honlapokat. Több iskolában közvélemény kutatásokat végeztek a megadott fogalmakkal kapcsolatban. Így összességében kb. 200 diákot sikerült ezen értékrend átgondolására késztetni.

A szabadkai diákok sajnos nem tudtak személyesen részt venni, de ők is elküldték prezentációjukat.

Az egyes bemutatók után a 80 fős közönség tehetett fel kérdéseket, fűzhetett megjegyzéseket az elhangzottakhoz. A párbeszédek is mélyen szántó gondolatokhoz vezettek.

A programot a Svéd Nagykövetség és a XIII. kerületi önkormányzat támogatta.

Az eseményről a TV13 a Sziluett című műsorában tudósított.

A találkozó jelentőségét és hangulatát legjobban a résztvevő tanárok visszajelzései mutatják be.

Erdélyi Eszter – Szeged

Valahogy az az érzésem, hogy ennyi jó szándék csak jóra tud fordulni. Eddig akárhányszor csatlakoztam magam vagy diákjaimmal együtt az Egyesület munkájához, a demokráciát és a szabad, felelősségteljes gondolkodást olyan szépen, finoman és természetesen hirdető programjaihoz (vitaverseny, séta,  – mindig csodás emberekkel ismerkedtem meg, eltérő habitussal, de olyan alázattal és a jó ügy szolgálatába vetett hittel, hogy nem is kérdés számomra, hogy a továbbiakban is szívesen dolgozok Veletek együtt. Egyet akarunk, ugyanazt szeretnénk. Én a pályám közel 40 évét annak szenteltem, hogy az iskola ne rezervátum legyen, ne egy zárvány a világban, hanem egy olyan lehetőség, ami kinyitja a világra a kapukat, a megismerés kíváncsiságát ébreszti fel a gyerekekben, és ahol a tanár nem a végső igazságot birtokló, megmondóember, hanem partner a közös gondolkodásban. Jó látni, hogy az ismeretlenül egy osztályba kerülő gyerekekből hogyan lesz egy közös ügyért munkálkodó, együtt gondolkodó csapat.

Pénteken szó szerint meghatottan néztem, hogy mennyire izgultak ezek a kamaszok azért, hogy a legjobban vissza tudják adni azt a hitüket, hogy mindegy, mikor élünk, az emberi tartás és az egymás iránt érzett szolidaritás, a bajbajutottak megsegítése, a megalázottak és megszomorítottak felemelése mindannyiunk felelőssége. A pápaiak közönséghez intézett okos kérdései és kiváló fotósorozata, az Eötvös diákjainak erre az alkalomra készített grafikái és szenvedélyes kiállása a civil bátorság mellett, a szabadkai diákok profi honlapterve a segítségnyújtás változatos formáiról, a szegediek fantasztikus animációs filmje, és a Z -generációs diákok közt végzett felmérése, a nyíregyháziak csodás angol verse és az idősek-fiatalok közti szakadék lebontási lehetőségéről szóló dokumentumfilmje, a neumannosok  egész osztályt megmozgató informatikai projektje – mind-mind arról tanúskodik, hogy ezek a gyerekek már nem lesznek ugyanazok, akik eddig voltak. Történt velük valami. Olyan tapasztalatot szereztek emberségből, civil kurázsiból, társadalmi felelősségvállalásból, amit egész életükre magukkal visznek. Látták, hogy nincsenek egyedül. Azt is látták, hogy ezekkel a fogalmakkal nem versenyezni kell, hanem megosztani a tudást, utat nyitni a lehetőségeknek, ötletet adni a többieknek, hogy miként lehet igaz emberként élni, vagy legalább megpróbálni akár nehéz körülmények között is embernek maradni. Látják, hogy ezt Pápától Nyíregyházáig, Budapesttől Szegedig és Szabadkáig sőt Stockholmig ugyanúgy gondolják. Ez erőt és tartást fog nekik adni a mindennapjaikhoz. Mert – tanárként pontosan tudom – az ő életük is teli van kihívásokkal, komoly döntéshelyzetekkel, válaszutakkal, nehéz, néha traumatikus életkörülményekkel (mindez súlyosbítva a politikai polarizáltság terhével és az oktatásügy válságával, a technológia hol áldásos, hol agyzsibbasztó térhódításával). Ezért is kulcsfontosságú a humán közösségek építése, az ilyen alkalmak, mint a pénteki, folytatása, új utak keresése a generációk találkozására. Köszönjük a RWEH-nak, hogy igyekezetükkel segítik ezt az aktivitást. Fontos nagyon, amit csináltok!

Tegnap este sorra kaptam az üzeneteket tanártól, diáktól egyaránt, hogy mennyire jól érezték magukat, milyen hálásak az együttes gondolkodásért. A vonatokon hazafelé, a pizzákat még útközben majszolgatva mondták el, hogy legközelebb is ajánlják diáktársaiknak, hogy ismerkedjenek meg mások véleményével, projektjeivel – és ehhez katalizátorként a RWEH-t  mennyire alkalmasnak tartják. Az enyémek nekem külön megköszönték, hogy elhoztam őket, hogy megbíztam bennük. 🍀 Azt is mondták, milyen jó lett volna még maradni, játszani, gondolkodni együtt. Ezen is érdemes gondolkozni, és lehetne legközelebb alapítványi pénzeket is szerezni (minden sulinak van ilyenje) egy esetleges kétnapos alkalomra.

Pingitzer Andrea – Pápa

Tanárként – és pápai tanárként különösen – nagyon mélyen megérintett mindaz, ami ott történt. Nemcsak az, amit a diákok megmutattak, hanem az a légkör, az a természetes figyelem és nyitottság, amiben mindez megszülethetett. Jó volt látni, hogy a mi diákjaink ennyire komolyan vették a közönséget, a kérdezés felelősségét, és azt, hogy a gondolkodás párbeszéd, nem pedig szereplés. A kérdések mögött valódi kíváncsiság volt és valódi jelenlét.

Számomra a péntek egyik legfontosabb tapasztalata az volt, hogy ezek a gyerekek – akik a hétköznapokban sokszor bizonytalanok, túlterheltek, vagy épp cinikusnak tűnnek – itt egyszerűen odafordultak a világhoz és egymáshoz. Nem kellett őket noszogatni a szolidaritásra vagy az emberi tartásra: magától értetődően beszéltek róla. És igen, látszott rajtuk az izgalom, a tét érzése – de ez jó izgalom volt, az a fajta, ami után az ember már nem ugyanaz.

Hazafelé, a vonaton, nálunk is ment a „kibeszélés” – nevetéssel, komoly mondatokkal vegyesen. Tanítványaim azt fogalmazták meg, hogy ritkán érzik azt, hogy a felnőttek valóban bíznak bennük, és hogy most ezt nagyon erősen megélték. Nekem tanárként talán ez volt a legnagyobb
visszajelzés.

Köszönöm nektek – és a RWEH egész csapatának – azt a keretet, azt a figyelmet és azt a következetes értékvállalást, amiben mindez létrejöhetett. Jó érzés tudni, hogy Pápától Szegedig, Nyíregyházától Szabadkáig (és reményeim szerint még azon is túl) ugyanazok a kérdések foglalkoztatnak bennünket, és hogy ezekre nem kész válaszokat, hanem közös gondolkodási tereket kínáltok.

Ha lesz folytatás – és nagyon remélem, hogy lesz, akár hosszabban, akár más formában –, mi szívesen megyünk tovább ezen az úton veletek. A péntek megmutatta, hogy van értelme időt, energiát, bizalmat fektetni ezekbe a találkozásokba.