Július 9- én volt nyolcvan éve annak, hogy Raoul Wallenberg svéd diplomata Budapestre érkezett. A II. kerületi Önkormányzat, az Evangélikus Egyház, a Raoul Wallenberg Emberség Háza Egyesület (RWEHE) együttesen megemlékezett Raoul Wallenbergről a Szilágyi Erzsébet fasori – róla készített – szobornál a Holokauszt 80. évfordulója és a Sztehlo Gábor Emlékév keretében.
Az emlékezés Fekete László főkántor imájával kezdődött, majd Dr. Verő Tamás főrabbi tartott emlékező istentiszteletet. Beszédet mondott Dr. Fabiny Tamás főtisztelendő, Őrsi Gergely polgármester, Andreas Attorps Svédország Magyarországi Nagykövetség képviselője, Horváth-Lindberg Judit, az RWEHE elnökhelyettese. A fiatalok részéről megosztotta gondolatait Krauth Eszter, a Raoul Wallenberg Emberség Háza Egyesület Emberség díjasa, akinek nagyapját mentette meg Wallenberg és Lakos Borcsa, egy Wallenberg által megmentett család leszármazottja. Felolvasásra került a Wallenberg család levele.
Rauh Edit (RWEHE) összegezte az elhangzottakat: „Raoul Wallenberg élete nem csupán történelem, hanem mint egy gyújtópont, ami fellobbanthatja a bátorság, az emberiesség és a felelősség lángját minden egyes ember szívében. Hagyjuk, hogy Wallenberg öröksége útmutatást nyújtson nekünk abban, hogy mindig tegyünk helyesen. Egyetlen ember is képes megváltoztatni a világot, a hősök, akik másokért áldozzák fel magukat. Fogadjuk meg, hordozzuk tovább Őt magunkban, mint inspirációt! Biztosítson hitet, erőt, hogy soha ne adjuk fel!”
Horváth-Lindberg Judit az RWEHE alelnökének ünnepi beszéde
Tisztelt Tiszteletadó Megemlékezők!
Azért vagyunk itt, hogy köszönettel és tisztelettel emlékezzünk Raoul Wallenbergre, aki 80 évvel ezelött érkezett Budapestre – mint egy megváltó.
Én nemcsak mint a Raoul Wallenberg Emberség Háza Egyesület alelnökeként állok itt, hanem több szerepben is:
- mint akinek Raoul Wallenberg munkatársai két nagybátyját szedték le a vagonból a Józsefvárosi pályaudvaron,
- mint akinek a másik nagybátyja és nagynénje rendelkezett Skyddspassal (menlevéllel), de sohasem használták, mert a nagybátyámat már három nappal a németek bejövetele után elvitte a lakásáról a Gestapo,
- de úgy is állok itt, mint aki a későbbi, az 1944-ben nevesített ”Nemzetközi Gettóban” született és ebben a budapesti környezetben nőtt föl.
Szüleim tudatosították bennem, hogy ki volt Raoul Wallenberg – akiről elnevezett utca falán lévő zománc táblára még az volt felírva 1956 előtt, hogy Raoul Wallenberget a nácik ölték meg. Ma már tudjuk, hogy ez is hazugság volt!
Nem véletlen, hogy Svédországba mentem, amikor nem akartam Magyarországon élni. ”Egy ország, melynek ilyen fia van – nem lehet egy rossz ország” – gondoltam.
Amikor gyereket adoptáltunk Magyarországról a fiam második neve természetesen Raoul lett.
Amint látják, sok minden e mágikus név köré sűrűsödik az életemben! Gondolom nem vagyok egyedül ezzel Magyarországon?!
Hogy milyen volt Wallenberg?
Sokan leírták, de hadd idézzem Murányi Ági tagtársunk által nem olyan régen a férje hagyatékában megtalált anyagot:
„Lars G. B. a budapesti svéd konzulátus munkatársa írta, Stockholmba való
hazatérésük után egy vacsorára – mintegy hódolat-gesztusként, Danielsson számára,
aki a követség vezetője volt.”
Ez a passzus Raoul Wallenbergről szól:
”Men vårt värsta snärj
Nog hade Wallenberg,
Sällan sågs han rasta,
Nej, bara, bara hasta”
”De a legfurfangosabb csapdák
Mégis csak a Wallenbergek,
Néha láttuk pihenni,
Nem, csak mindig, rohanni!”
Gabriella Cassius, egy fiatal munkatárs az akkori budapesti konzulátuson, aki Svédországban él, így emlékszik egy interjúban:
”Amikor Raoul Wallenberg elment a hátunk mögött, mindig egy kellemes illatot
hagyott maga után. Azután, amikor már a helyzet nagyon komolyra fordult és Raoul
Wallenberg már haza se ment átöltözni, hanem a követségen aludt, és az inge már
nem volt olyan frissen vasalt – a kellemes illat is elmaradt.”
Van egy kép, ahol öt svéd királyi követségi munkatárs megérkezik Stockholmba. Raoul Wallenberg nincs velük és akkor még nem is tudják, hogy mi törtent vele. Tulajdonkeppen mi sem tudjuk még igazán.
Van még valami, amiről ma beszélnünk kell!
- Abban az időben, amikor csürhe randalírozik a civilizált világ utcáin és egyetemein azt üvöltve, hogy ”from the river to the see…”,
- abban az időben, amikor a zsidó egyetemisták elöl elállják a főbejáratot,
- abban az időben amikor zsidó könyvüzleteket, zsinagogákat és más zsidó intézményeket rombolnak,
- abban az időben, amikor megjelenik egy lista zsidó írókkal és könyveikkel,
- abban az időben, amikor minden napilap és sajtó csak a zsidókat okolja mindenért, ”Gázkamra nem lehet antiszemita sajtó nelkül” írta Konrád György,
- abban az időben amikor a falon megjelenik a jel,
- abban az időben amikor az osztálytársak nem gratulálnak és énekelnek egy 11.éves kislány születésnapján merthogy ö izraeli,
- abban az időben, amikor 13-14 éves fiúk csoportosan megerőszakolnak egy 12 éves lányt, mert zsidó,
- abban az időben, amikor a buszsofőr letépi a buszában levő Raoul Wallenberg kiállítás plakátját,
fel kell tenni két kérdést! SOHA TÖBBET? És aztán, nagyon halkan, körülnézve: kire számíthatunk?
Köszönöm, hogy meghallgattak.
Krauth Eszter megemlékezése
Tisztelt emlékezők!
Csak egy 8 éves kisfiú volt, amikor jöttek a nyilasok és lehajtották anyjával és nővérével együtt a Szent István Parkba, a Duna-partra, és beállították a több ezer felsorakoztatott zsidó mellé. Csak egy 8 éves kisfiú volt, amikor látta, hogy nővére elbúcsúzik anyjától, de amikor kérdezte, hova megy, csak azt a választ kapta, hogy “nicht vor dem Kind”: ne a gyerek előtt. Csak egy 8 éves kisfiú volt, amikor megjelent a helyszínen egy civil autó, kiszállt belőle egy férfi, beszélt a rendőrökkel, majd fél órával később, az összes gyermekes család visszamehetett a házba. Akkor is csak egy 8 éves kisfiú volt, amikor hazafele menet még hallotta a sortüzet, ahogy mindenki mást, azaz a nem gyermekeseket belelövik a Dunába. Hiába volt ilyen fiatal, ezt a hangot nem lehet elfelejteni. A nyolc éves kisfiú még ma is él, ő a nagyapám, Kardos Péter főrabbi, és a civil autóban érkezett megmentője Raoul Wallenberg volt.
Wallenbergnek köszönhetően van életben a nagypapám, neki köszönhetően van életben anyukám, és neki köszönhetően vagyok életben én. Ez a mi családunk története, és ez csak egy a több ezer közül, akiknek ugyanúgy ez a nemes ember mentette meg az életét.
Raoul Wallenberg apja még születése előtt elhunyt, így anyja mellett nagyapja, Gustav Wallenberg nevelte. Nemzetközi szellemű neveltetést adott neki, ennek érdekében pedig rengeteget küldte őt külföldre tanulni. Gustav legfőbb célja az volt, hogy unokája tapasztalt, és jó emberismerő legyen. Azonban emellett sikerült felnevelnie az egyik leg- önzetlenebb és tisztességesebb embert, akit a Föld valaha hordott a hátán. Sajnos ezt az emberiség a maga módján hálálta meg, úgy, hogy elhurcolták a szovjetek hadifogolyként, és két évvel később elhunyt egy börtönben.
Azóta viszont Budapest díszpolgára, Ausztria, Kanada és az Egyesült Államok tiszteletbeli polgára lett, megkapta a Világ Igaza, a European Human Rights, és a Civil Courage díjat, rengeteg épületet, szobrot, utcát neveztek el róla világszerte, és még sorolhatnám. A legfontosabb mégis az, hogy vannak még megemlékezések róla, mint a mai, hogy szánunk időt arra, hogy megköszönjük neki, amit tett értünk, ha már ő ránk áldozta az életét.
Én a fiatalok nevében szólalok fel a mai napon. Az utóbbi időben több velem egykorúval is találkoztam, aki megkérdezte, hogy ki az a Wallenberg, mert ő még soha sem hallotta ezt a nevet. Elmondtam nekik, hogy ki volt ő, mert felelősségemnek érzem, hogy az összes magyar fiatal tisztában legyen Raoul Wallenberg nevével és embermentő munkásságával. Viszont úgy gondolom, hogy az oktatásban is sokkal nagyobb szerepe kellene, hogy legyen az embermentőknek. Ha valakinek a nevét minden magyar diáknak kellene ismernie, akkor azokét az önzetlen emberekét tudják, akik a saját életüket kockáztatva mentették meg másokét, hiszen ennél önzetlenebb cselekedet nem létezik.
Éppen ezért szólok nem csak a fiatalokhoz, hanem mindenkihez, hogy adják tovább tudásukat, tanítsanak, és meséljenek személyes történeteket. Mert mi egyetlen módon tudjuk megköszönni mindazt, amit Wallenberg, és a többi embermentő tett értünk, ez pedig az, hogy teszünk érte, hogy nevük ne merüljön feledésbe.
Köszönöm, hogy meghallgattak, és köszönöm a szervezőknek, hogy létrehozták ezt az eseményt.
Raoul – Cecilia Åhlberg üzenete
Nyolcvan évvel ezelőtt Raoul Wallenberg nagyon sietett. Tudta, hogy minden nap számít, hogy emberek élete van veszélyben!
Amikor megkérdezték, hogy leutazna-e Budapestre, hogy oly sok ember életét mentse, amennyit csak tud, nem kételkedett.
Anyai nagymamám , Nina Lagergren, Raoul húga, és a férje, Gunnar Berlinben volt a követségen ebben az időben, és Raoul Berlinen keresztül repült, útban Budapest felé.
Raoulnak engedélye volt arra, hogy útban Budapest felé, a nővérével és a sógorával töltsön két napot, de oly nagyon sietett, hogy elkezdhesse nagyon fontos munkáját, hogy egy nappal előbb utazott vonattal Budapestre. Nem kapott ülőhelyet és így hátizsákján ült a katonákkal együtt akik a frontra mentek.
Raoul azonnal megkezdte munkáját és azt írta haza, hogy éjjel nappal dolgoznak. A követségen mindenki nagy segítségére volt, de Raoul nem volt egy tradicionális diplomata, hanem egy nagyon speciális feladatot kapott. Inkább úgy fogta fel a feladatot, mint egy üzletember és egy nagy hálózatot épített ki, hogy az ennivalót, gyógyszereket szét tudja osztani, titkos üzeneteket tudjon közvetíteni, találkozzon az SS-el, speciális feljegyzéseket küldjön a svéd kormánynak és jelen legyen a helyszínen a vonatállomáson vagy a Dunaparton. Mindent megtett, hogy annyi embert tudjon megmenteni amennyit csak lehetséges.
Talán legfontosabb munkája a Skyddspassok (Menlevelek) voltak, melyet ő hozott létre. Úgy nézett ki, mint egy svéd zászló négy résszel, hivatalosnak látszott, bélyegzőkkel és aláírásokkal, a Skyddspass tulajdonosának a fényképével, németül és magyarul is, hogy minden parancsnok megértse.
Köszönettel tartozom Juditnak aki ezt a szöveget olvassa és azt kivánnám, hogy ott lehetnék személyesen is. Cecilia Åhlbergnek hívnak és hallottam a nagymamámtól, hogy Raoul nagyon, nagyon fontosnak tartotta a küldetését, izgalmasnak és gazdagítónak. Azokból a táviratokból melyeket hazaküldött meg lehetett érteni, hogy borzasztóan elfoglalt volt és küldetései idejét két hónapról karácsonyig hosszabbította. Azután még hosszabb időre …
1945 január 17-én, két orosz motorbiciklis kisérővel utazott el Budapestről, hogy egy orosz tábornokkal találkozzon. Egy újjáépítési tervről akart beszélni. Ekkor látták őt utoljára mint szabad embert.
Sorsáról még mindig nem tudjuk a teljes igazságot. A család sok évtizede harcol azért, hogy haza tudja hozni. Ugyanakkor örömmel tölt el, hogy emléke tovább él, hogy cselekedete olyan nagyszabású volt az emberek számára, példakép, hogy egy személy is nagy különbséget tehet!
